Española

Española, azaz spanyol nő. Lassan kezdem magam helyinek érezni. És ez jó. Annak idején, 2003-ban, mikor itt éltem több, mint 3 hónapig, a második hónap után kezdtem azt érezni, ide tartozom. Kinyíltam, és persze beleszerettem ebbe az országba. Azóta, amikor csak megérkezem, úgy érzem, hazajöttem, és mikor innen visszamegyek Magyarországra, általában potyognak a könnyeim a repülőn, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos helyet. Nem csoda, hogy 8 éve az a célom, hogy egyszer tényleg itt éljek, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ez most valóra vált. Azért meg még szerencsésebbnek érzem magam, hogy van egy nagyszerű párom és egy hasonlóan nagyszerű testvérem is, akik velem vannak/lesznek és hisznek abban, hogy ez egy jó lesz.:-)
Szóval, azt hiszem lassan spanyol leszek. Még nem hivatalosan (az majd csak április 15-ével), de életérzésben igen. Kellett 2 hónap, hogy felfogjam, nem turista vagyok itt, hanem célom van, új életet építek, és ITT MARADOK. Itt fogok élni. Ez nem jelenti azt, hogy bárhol járva nem csodálkozom rá újabb és újabb dolgokra, vagy az itteni mentalitásra, vagy valamilyen helyi látványosságra, inkább azt jelenti, hogy mostanra kezdem magam itteninek érezni.
Ez az érzés most már nem csak lelki szinten, de a gyakorlatban is megnyilvánul, a lehető legbanálisabb formában. Például: tegnap délelőtt vettem magamnak tusfürdőt és testápolót 300 ml kiszerelésben. Ugye mmilyen banális és vicces? Eddig csak ilyen kicsi 50 ml kiszereléseket vettem, mert...nem is tudom miért...Talán mert féltem, hogy ha vissza kell mennem Magyarorszára túlsúlyos lesz a bőröndöm. Vagy mert úgy éreztem, hogy ha majd el kell költöznöm a saját bérelt házunkba, akkor nem fog egy nagyobb flakon tusfürdő elférni a bőröndömben. (az nem jutott el az agyamig, hogy itt lesz Axel meg az én autóm is, abba meg ha nem fér bele egy 300 ml-es tusfürdő, akkor megeszem a kalapomat.) Néha tisztára hülye vagyok, nem?
Tegnap vettem ey nadrágot is. 9 eurót fizettem érte, és előtte napokig agyaltam, hogy merjek-e vásárolni bármit is. Mert hogy Magyarországon van még egy halom ruhám. Igen ám, de két ruhaméretet fogytam, és ha a kifogyott darabokat veszem fel, meglehetősen mókásan festek bennük. Valóban még 5 hétig, míg ki nem hozzuk Janival a cuccainkat ezekben akarok járni? Ráadásul ezek 99%-ban téli darabok, itt meg 20 fok van. Aztán eszembe jutott az, hogy itt fogok élni, ez az új otthonom, és igenis, ha már itt vagyok, akkor áldozzak 9 eurót arra, hogy jól érezzem magam. mert megérdemlem.
Lelki síkon is asszimilálódtam egy kicsit. A múlt héten képes voltam elengedni a munkanélküliségen való görcsölést. Azért jöttem ide, hogy felépítsük életem párjával az üzletünket. Nem azért hagytam/hagyjuk Magyarorszgáon az eddig munkahelyeinket, hogy ugyanúgy folytassuk itt is. Persze, jó lenne, ha akár csak ideiglenes jelleggel lenne valami munkám, mert egy biztos jövedelmet hozna a bzonytalan vállalkozásból majdan befolyó jövedelmek mellett. De ha nem hiszek abban, hogy meg tudjuk csinálni amit elterveztünk, akkor ennyi erővel, pakolhatok, és mehetek vissza Magyarországra, ahol kb. 5 perc alatt találok egy ugyanolyan állást, mint amit otthon hagytam. Honnan tudom ezt? Onnan, hogy heti szinten keresnek meg Magyarországról ezzel kapcsolatban. Hogy lenne egy ilyen vagy egy olyan állás. Nem érdekel. 15 éve más cégeknek spóroltam, dolgoztam ki hatékony munkamódszereket, hajtottam a nyereségét, most már itt az ideje, hogy ezt a mi cégünk érdekében tegyem. És meg tudom csinálni, mert egyszerűen képes vagyok rá. Mikor ez tudatosult bennem, úgy csütörtök tájékán, valami hihetetlen nyugalom és magabiztosság lett úrrá rajtam. Továbbra is nézegetem az álláshirdetéseket, és jelentkezem ahová úgy gondolom, hogy megfelelek, de nem fogok ezen görcsölni. Inkább az üzleti ügyeket bújom, kutatom a lehetőségeket, gyűjtöm az nfot. Mert végülis az új életünk miatt vagyok itt. és ettől sokkal jobban érzem magam. Valóban nincs bejövő pénzem (leszámítva még azt a bonuszt, amit a Nokia utal majd nekem), de ez most nem baj. Minden rendben lesz, és minden meg fog oldódni. Hiszek abban, hogy ha májusban elindítjuk az üzletet, az hoz majd annyit, hogy ne keljen rettegnünk, hogy miből fizetjük az itteni albérletünket. És ha közben beesik valami munkalehetősg, hát akkor legyen. Ha nem, úgyis jó.
Ez az érzés azt is elindította benem, hogy helyinek érezzem magam. Anno, 2003-ban, az utolsó hónapban, egyszerűen kinyíltam, az árusokkal a környéken lakókkal beszélgettem, és úgy éreztem, oda tartozom. Most is ez a folyamat zajlik.
Az, hogy kedélyesen elbeszélgetek péntek este Cristiannal a konditeremben, vagy hogy ha Pedro van "ügyeletben" a teremben szintén vált velem néhény szót, de még Toni is, aki amúgy nem egy bőbeszédű alkat, azt jelzni, hogy kezdek beépülni a közösségbe. És, bár Axel, a maga introveltált személyisgével ezt nyilván nem tartja fontosnak, pláne nem, hogy kidobólegények legyenek a haverjai (a konditerembe járó srácok egy része kidobó), nekem jól esik, ha néha cseveghetek valakivel. Egyikük sem lesz országos cimborám, és nem is ell, hogy az legyen, de nekem, mint extroveltált szeméyiségnek, szükségem van a közösségi érzésre. De mondok egy másik példát: ma reggel lementem a pékségbe reggeliért és nagyon jó volt elbeszélgetni az eladóval, aki mellesleg a tulaj is. Persze, nem volt nehéz dolgom, hiszen ahogy beléptem a pékségbe leesett az állam: a friss croissant, napolitana és tonhalas piték mellet volt egy csomó cukrászsütemény, olyan krémes, mint amit Jani nagyon szeret, sajttorták, mindenféle aprósütemény- nem volt nehéz megdícsérni a választékot. Persze eszembe jutott, hogy majd ha Janival itt lakunk, akkor ha lesz egy hasonló pékség a közelünkben, akkor tuti, hogy törzsvendégek leszünk.
Azt hiszem az elmúlt héten újra megtanultam azt, amit már egy kicsit elfelejtettem: ha merünk nyitottak lenni a világra, a világ is kinyílik nekünk.