Gondoltam, hogy amikor az élet egyik kezével ad valamit, akkor a másikkal megkéri az árát. Az életben semmi sincs ingyen, mondja a közhely, és valóban, úgy tűnik, rám ez hatványozottan igaz. Nem tartozom azon szerencséek közé, akiknek az ölükbe pottyannak a dolgok, vagy akiknek állandóan a sült galamb elől kell rohangálniuk, mert ezek a fránya sült galambok csak úgy kergetik őket. De ezt nem panaszként mondom, csak megjegyzem, hogy eddig amikor az élet adott valami jót, utána kérte a számlát is.
Jelen esetben a számla egy borzalmas lábleégés képében jelent meg. Szombaton este a Cullera campingben sem sokat aludtam, godnoltam "hazaéerve" a "saját" ágyamban majd kialszom magam. Nem így lett. A lábam tiszta vörös volt, mindenhogy fájt, sehogy sem tudtam őgy feküdni, hogy ne égessen. Kb. úgy nézett ki, mint amikor a Tom és Jerryben Tom lábára ráesik az üllő, és feldagad, vörös lesz és lüktet. Na ilyenek voltak a lábaim is. Az égő érzéssel egyidőben pedig erős hidegrézés is jelentkezett. Természetesen lekentem a lábamat, hogy csillapítsam valamennyire, de persze ilyenkro semmi nem használ, csak a tejföl, amit viszont Spanyolországban nem ismernek.
A hétfői napot gyakorlatilag végigsántikáltam. Nem bírtam normálisan mozgatni a lábamat, az edzésre meg még gondolni sem mertem. Akkora lett a vádlim estére mint Popeye alkarja, gyakorlatilag olyan vastag lett, mint a combom, fel voltam fújódva, a bőr feszült rajta és azon gondolkoztam, lehet kipukkad, ha megszúrom gombostűvel. Féltem viszont attól, hogy ha ezt a lufi effektust egy gombostűvel megszüntetném, akkor fel-alá repkednék a lakásban amíg a levegő el nem távozik a lufilábamból, és esetleg valami kárt is tettem volna a berendezésben. Így inkább nem szurkáltam a lábamat. Az, hogy a bal bokám vizes, mndhatni rendszeres, hiszem mióta össze volt toldozva-foltozva, akármikor is megerőltetem, egy picit bevizesedik. De hogy mindkét lábam, és ennyire, az azért durva! Amúgy valószínűleg egy enyhébb napszúrást is összeszedtem, mert egész hétfőn kómás voltam, hényingerem volt meg hasmenésem. Persze, így jár, aki nem visz magával sapkát a nap ellen. Érdekes, a hétfő éjjel már nyugodtan telt, szerintem annyira el voltam már fáradva és akkora aéváshiányom volt, hogy kedd reggelre végre kipihenten ébredtem, és megmondom őszintén már nagyon rám fét és tényleg tök jó érzés volt. Mintha kicseréltek volna. Kedden, bár még fájós lábbal, és csak egy rövidített programon, de elmentem edzeni. Edzés után újra jött a lufi effektus, és újra jött a bőrfeszülés és a vizesedés.
Szerdán viszont reggerle megint jobban lett a lábam, határozottan járóképes voltam, így el is mentem hivatalos ügyet intézni.
Ahhoz, hoyg megkapd a NIE-t (Spanyol azonosítószámot külföldiek részére) be kell fizetned 10 EUR díjat, illetve előbb kérned kell az oficina de extranjerosban (mondjuk bevándorlási hivatalnak, de igazából külföldi ügyek irodája, és számos ponton van Madridban meg szinte az összes spanyol városban). Az volt az infom, hoyg mindegy hol fizeted be, de a citára (időpontra) az adott helyen az adott időben kell megjelenned. Axel a General Padilla utcában fizette be anno a regisztrációs díjat, illetve itt kért egy 790/12-es nyomtatványt amin be kell ezt fizetni. Én is elbaggyogtam oda. Ez az utca Madrid északi részén van, a Diego de Leon metrónálszálltam le, és a calle Juan Bravon sétáltam. Itt laktam 7 évvel ezelőtt. Megismertem a környéket, tudtam mi, hol van, még az apartmanház is ott van a helyén- és mégis sokat változott. A Pizza Hut Dominos pizzas lett, a discok helyén üzletek és "trendi" éttermek vannak és a Juan Bravo sarkán van egy fagyizó is, sajnos nem volt annyi eszem, hogy vegyek egy fagyit. Amőgy azt hittem sokkal nehezebb lesz újra erre járni, de szerencsére, mivel nem találtam az utcát, Axellal voltam végig a telefonban így nem votl elgé időm arra, hoyg elmerengjek a régi szép időkön.
Mikor odaértem az irodájoz és mondtam, mi járatban lennék, egyszerűen közölték velem, hoyg sajnos befizetni is ott kell, ahol a cita van kiírva...hát ennek nem örültem. A citám az Avenida Padre Piquer-re votl kiírva, ami a zöld, 5-ös metro végűllomása, a Casa del Campo előtti utolsó megálló. Szerencse, hoyg ott is a zöld metro járt, így morcosan, de elindultam arrafelé metroval. Amúgy is meg akartam nézni a helyszínt, mert a google maps street view-ján (utcakép) nem véltem felfedezni, hogy arra bármilyen iroda lenne. A metroút nagyon hosszú volt, én meg egyre éhesebb és szomjasabb. A madridi metrón simán el tudod úgy utazgatni szinte az egész napodat, hogy ki sem mész a közigazgatási határról, csak éppen egyik kerületből a másikba...
Mikor kiszálltam a metróból elhatároztam, hogy megmondom Axelnak, hogy ne merjen panaszkodni, hogy Cosladában sok a román meg a bevándorló. Madrid ezen részén szerintem spanyolokat évtizedek óta nem is láttak. Ls nem azért van sok bevándolró, mert itt van egy iroda, hanem mert spanyol ember itt nem lakik. Szinta csak romámokat, oroszokat és szinesbőrűeket láttam, spanyol szót nem hallottam! Ráadásul a környék kisértetiesen emlékeztetett Kőbánya-Kispestre, csak itt a szürke panelházak helyett vörös téglaépületek vannak, de a hangulat hasonlóan szívderítő...
A bevándorlási irodánál a recepción megkaptam a nyomtatványt, kilépve az épületből a szomszédos bankba mentem- ahol közölték, hogy ma nem tudok náluk Tasat (illetéket) befizetni, menjek másik bankba. Visszasétáltam a metromegállóhoz, ahol volt egy Caja Madrid, és ott fizettem be a 10 eurót. És ezzel el is volt intézve az ügyem. Pénteken kell visszajönnöm ide legközelebb. Viszont már szédelegtem az éhségtől-szomjúságtól-koffeinhiánytól, így bementem egy Carrefourba, ahol vettem konzervkávét, előre csomagolt péksütit és egy fél literes vizet. Normális esetben ezeket az előre csomagolt borzalmakat messze kerülöm (kivéve a vizet), de most kifejezetten életmentőnek bizonyult. Újabb másfél órás metrózás következett hazáig, de legalább elintéztem, amit szerettem volna.
Este elmentem edzeni és már sokkal jobban tudtam végezni a gyakorlatokat. Meg gondolom az is közrejátszott ebben, hogy az edzőteremben megjelent két példányban Gerald Buttler, 10 évvel fiatalabb kiadásban (két srác, sztem testvérek voltak), úgyhogy valahogy nem éreztem ANNYIRA megterhelőnek az edzést. Még mielőtt bárki megszólna: hűséget fogadtam, vakságot nem.
Ma reggelre elmondhatom, hogy a lábam kifejezetten kezdi visszanylerni a normlishoz közelítő formáját. Babu megígérte, hogy ránéz, ha jövő héten találkozunk és valószínűleg a flipflopban homokon kilómétereket gyaloglás miatt van, meg persze, hogy le is égett szegény lábam. Mostantól tuti, hogy jobban vigyázok rá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése