A nagy döntés

Mottó: „jobb a tűzben égni, mint ázni a húgyban”- Mickey Rourke a Harley Davidson és a Marlboro Man c. filmben

Az előzőekben már írtam arról, miért éppen Spanyolország, de azért visszatérnék ide majd érintőlegesen.

Az én történetem, ami most nagyon személyes jellegű lesz, egészen gyermekkoromig nyúlik vissza. Szüleim külkeresek révén 5 évet éltünk Dél-,merikában, Ecadorban, innen a spanyol nyelvtudás is. De innen ered az a kozmopolita neveltetés, amit kaptunk, a tolerancia, az alkalmazkodókzség, és az, hogy „ha a sivatag közepén ledobnak”, akkor is feltaláljuk magunkat. Miért a többes szám? Mert az öcsém is ugyanilyen :o)

Szóval, ennyit a gyermekkorról, a mostani történethez az ott ért hatások nagyban hozzájárulnak.

Ugorjunk az időben 2003-ig. 28 évesen, túl a szüleim elvesztésén, éppen jókor jött egy ajánlat- itt tölteni Madridban pár hónapot. Az állást egyértelműen a nyelvtudásomnak köszönhettem, és ideérve, fejest ugorva az ismeretlenbe eltöltöttem 4 hónapot- a szállást, az autót a cég fizette, sőt napidíjat is kaptam. A csapattal, aminek a tagja voltam, ezt a 4 hónapot maximálisan kihasználtuk- a munka után felfedeztük Spanyolországot. Én akkor szerettem bele ebbe az országba, mert addig csak átutazóban jártam itt, vagy üdültem valamely tengerparton.

Megával ragadott a mentalitásuk, a levegő, a jó idő, valahogz minden olyan élhetőnek tűnt , itt soha nem aggódnak semmiért. Persze a rózsaszín szemüveget néha levettem és láttam a valóságot, de az, már akkor is messzemenően túlszárnyalta az otthoni helyzetet. Akkor eldöntöttem itt akarok élni.

Aztán 2004-ben szinte megismétlődött ugyanez, csak egy 1 hónapos barcelonai munka képében- akkor ha mást nem, azt eldöntöttem, hogy inkább Madrid, mint Barcelona, nem mintha Barcelonával bármi bajom lenne, de nekem Madrid élhetőbb.

Azllehatározás tehát megvolt, az időzítésre vártam. Közben otthon karriert építettem, középvezetői szintig küzdöttem fel magam, a területen, ahol dolgoztam, a nevem ismert volt minden hasonló cégnél. És mégis, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Nem lehet ennyi az élet. Nyilván ehhez hozzájárult, hogy a terület, ahol dogozom (outsourcing), elég specifikus, és mivel minden a költségcsökkentésről, folyamatjavításról, racinalizálásról szól, többször meg kellett, hogy éljem, hogy az addigi munkámat, vagy a csapatom munkáját továbbviszik keletebbre, mondjuk Indiába vagy Kínába, mert ez úgy a cégnek a töredékébe kerül. Ehhez amúgy nagyon jól hozzá lehet szokni, hiszen folyamatosan új kihívás elé állít, de az az igazság, hogy egy idő után mér megkérdezi magától az ember, hogy minek strapáljam itt magam, amikor rövidesen úgyis kiveszik a kezemből a munkát. Viszont jól megfizetnek, jók a juttatások is...

2010 tavaszán, a testvérem, (aki szintén karriert épített) kapott egy lehetőséget, úgymond cégen belül váltani: egy állást ajánlottak neki Madridban. Természetesen elfogadta.

Akkor éreztem, itt az idő. Nekem a testvérem az egyetlen családtagom, szűkebb értelemben véve, mivel a szüleink már nem élnek, ezért egymásnak mi vagyunk a család. Vannak nagynénik, unokatesók, de a szűkebb család nekem a testvérem.

Tudtam, hogy nekem is mennem kell, bár az első hónapokban keményen vívódtam, hogy mégiscsak egy jó állást hagyok itt, ami ugyan szakmailag már nem nyújtott semmi újat, mivel egy idő után megtanulod, hogy ezen a területen a problémák ugyanazok, a megoldások is, tehát nagy „rocket-science” nincsen. Ráadáasul az aktuális helyemen nem is éreztem jól magam, az én szemléletem és munkatempón az akkori cég mentalitásától nagyon távol állt. (főnökeim szerint túl direkt és egyenes voltam- ja, bocsi:o))

Szerencsére elhatároztuk a párommal, hogy a szabadságunkat Spanyolországban töltjük. Odafele diszkont repcsi, viszafele pedig kocsi, mivel a tesóm az én autómmal vágott neki az útnak. Több, mint két hetet voltunk kint, nem csak Madridban, hanem felhasználva a korábbi tapasztalataimat, körbeutaztuk Andalúziát.

A 2010 tavaszi választások után azt kezdtem érezni, hogy nem a jó irányba alakulnak a dolgok. Közgazdászként nem szakterületem az államháztartás, de azért „ich bin doch nicht blöd”, avagy „yo no soy tonto” (mert hülye azért nem vagyok), láttam, amit láttam. A gyorsnaszád ámokfutásának következtében a lehető legrosszabb irányba megy az ország, de nem is ez ijesztett meg annyira, hanem az a kommunikációs módszer, amit utoljára a „legvidámabb barak”-ban használtak. És akkor még nem is beszéltem a médiatörvényről, meg az államosításokról- a legvégső pöccintést az adta, amikor kijelentették, hogy ha nem adom oda az államnak a nyugdíjra félretett pénzemet, akkor nem fogok nyugdíjat kapni. Hát zsaroljanak, akit akarnak, tőlem egy buznyákot sem kaptak- akkor elhatároztam, hogy semmi baj, nem kérek én állami nyugdíjat (mindenkit megnyugtatok nem lesz miből kifizetni azoknak sem, akik átmentek az állami rendszerbe), úgyhogy úgy döntötem, hogy vagy a spanyol államtól kapjak nyugdíjat, vagy ha már le kell dogoznom a hátraévő életemet, akkor azt tegyem egy olyan országban, ahol nem kell körülnéznem mielőtt mondok valamit, mert különben megáll egy fekete autó a ház előtt és bevisznek. Mert most sajnos afelé haladunk...

A legdurvább az, hogy a blogomban valmaikor augusztusban írtam egy postots „Az Aggoodalom” http://roxispain.blogspot.com/2011/08/aggodalom.html) címen, és azóta a helyzet, nem, hogy javult volna Magyarrszágon, hanem még tovább romlott.

Szóval vettem egy mély levegőt, felmondtam, lefoglaltam a repülőjegyet és kijöttem.

Igen, egyedül, mert az volt a terv, hogy a páom és a kutyáim utánam jönnek amint itt mindent elrendezek (értsd munka, lakhatás). A mai napig hálás vagyok a tesómnak, hogy megengedte, hoyg kezdetben nála lakjak. Az állsákeresés gyötrelmeiről már írtam korábban, a lényeg, hogy sikerült. Nem volt egyszerű, de rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. A lakhatást, mikor kezemben volt a munkaszerződés, 1 hét alatt elintéztem- talán szerencsm volt, talán már előre körbenéztem hol, ilyen házat szeretnék bérelni. És persze rendben voltak a papírjaim.

A párom, a kutyáim, és a macskánk májusban érkeztek, és meg kell , hogy mondjam, voltak azóta kisebb-nagyobb nehézségeink, de egyetlen percre sem fordultmeg a fejünkben, hogy visszamenjünk Magyarországra, maximum csak látogatóba, hogy találkozzunk a nagynénikkel-unokatesókkal és a barátokkal, meg „turistáskodni”. Másért, nincs miért.