Rosszkedvünk hete

Nem, igazából nem is rossz kedv hete volt az előző, hanem egyenesen szörnyűséges.

Mindenekelőtt azért, mert Utherbaba meghalt.

Az elmúlt több, mint 7 évben az életem része volt, a mindenem, az én drága Babamackóm.

Csütörtökön a szokásos reggeli utáni alvásból nem ébredt fel, egyszerűen örökre elaludt.

Mit lehet erre mondani? Hogy megszakadt a szívem? Hogzy akkora űr van bennem a hiánya miatt, mintha elvették volna a jobbik felemet?

Az ember agya tudja, hogy az ír farkasok átlagéletkora 7 év. Hogy a 7. életév felett minden nap ajándék, hogy akkor már az ember nem keres okokat a kutyája halálára, hanem hálát ad az égnek, hogy boldog, egészséges és teljes élete volt hűséges barátjának, és fölösleges okokat keresni: az ír farkasnál ebben a  korban már bármi megtörténhet.

Szóval az eszemmel mindezt tudom. És azt is, hogy ha van valami jó ebben az egészben, az, hogy Uther nem szenvedett: csak álomba szenderült és átment az örök Vadászmezőkre a többiekkel (Ronannel, Aishával, Daisyvel, Divával és Mayával)  játszani, és amíg nem látjuk újra egymást (hiszen még találkozunk, ez biztos), addig a lehető legjobb társaságban lesz az én Pupákocskám. Egy percre nem érdemelte volna meg, hogy szenvedjen, azt most megteszem én.

Amúgy is borzalmas idő volt a múlt héten, beköszönött az ősz, a vártnál korábban, és bár vasárnapra az idp kiderült és újra a szebbik arcát mutatta, engem ez csak soványan vígasztal.

Arra kell most gondolnom, hogy itt van Bogyó, Pubi és Micor, nekik szükségük van rám, muszáj erősnek maradnom.

Nyilván, aki nem annyira kutyabolond mint én, nem érti mindezt meg, az emberek általában elintézik egy vállrándítással, hogy „csak egy kutya”- de aki igazán ismer, az tudja, hogy nekem Uther volt A KUTYA, a társ, a barát, a minden, amit csak ember álmodhat egy kutyában. A „csak„ szó itt a legkevésbbé sem helytálló.

És ha még mindez nem lenne elég valami vírust is összeszedtem: csütörtökön már nem voltam jól, péntek volt a legrosszabb nap, gyakorlatilag  az emésztésem lenullázta magát. Mindez folytatódott a hét végén is, pedig Jani rendesen szedette velem az Antimalt- ez egy gyomorfertőtlenítő amit a búvárok szedek egyiptomban meg ilyen vérhas-helyeken. Vasárnap este pedig úgy éreztem magam, mint egy lufi, és ez azóta is így van. Az étel nem esik jól, feszül a hasam és egyáltlaán nem érzem, hogy bármihez is lenne energiám.

Pedig ezen a héten tenni való ezer. Először is lelkileg kell összeszednem magam, hogy előre tudjak nézni, hogy tudjam vinni a dolgaimat, hogy helytálljak az életnek nevezett valamiben.